Ma is vetettünk. Retek, saláta került kis fólaisátrunkba. Anyósom is természetesen részt vett a munkában. Ez teljesen rendjénvaló, hiszen lassan 79 éves, ami önmagában szép kort és tudást jelez. Tizenéves kora óta vet, arat, főz, süt és mindemellett rádiót hallgat, TV-t néz (NEM sorozatokat :-)  ), boltba jár - és szerintem szereti is ezt a rövid sétát.

Vissza a vetéshez. Nem volt egyszerű. Vessük felváltva. Vessük hosszában. Vessük úgy, hogy a salátát csak úgy közészórjuk. Közészórta. De ez a szó mást jelent nekem, aki csak úgy elszórná, és más járt az ő fejében. Ő elvetette a retket, betakargatta, és így közte valóban lett egy kis ágyás, no oda szórta az aprócska salátamagokat. Épp csak nem mondta el ezeket. Férjemnek sem mondta soha, így este mosolyogva zárta le morgásomat: "Most figyelünk, Ildikó. Erről szól ez." Én meg kicsit valóban morogtam magamban, tanár lévén, hogy miért van az, hogy ilyen tudást nem tud átadni valaki. Nem a kora miatt, egyszerűen csak... ilyen. Megcsinál mindent, helyettünk is, de hogy hogyan kell halat fogni, nem mutatja meg, sőt megsértődik, ha az ember próbál halat fogni. Én pedig szeretek saját magam dönteni, elintézni, vetni is. Bár ezt szívesen venném, ha magyarázná valaki, és nem megcsinálná. Így élünk mi együtt ezen a kis tercián.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.